Hogy hol kezdődik Mara „története”? Hol született és mikor? Hát nem most, de itt valahol.

 Nos, 1988. december nyolcadikán, egy csütörtöki napon, hajnalban, még talán havazott is. Nem nagyon emlékszem, micsoda meglepetés, bár gondolom világra hozásom pillanata nem is annyira fontos lényem alakulása szempontjából. Bár van, aki ezt vitatja, de talán mindegy is hogy volt, mert így lett.

Nagyjából 3-4 éves koromból vannak a legelső emlékeim arról, hogy kinek és minek érzem magam, szigorúan, sose ki nem mondva, magamnak sem. Ekkor volt, hogy először bújtam bele játékból Anya cipőibe vagy, hogy az óvodában a játék gyerekkonyhában található összes létező köténykét magamra pakolásztam, amikor csak tudtam, és minél több kötény volt rajtam, annál boldogabb voltam.

Aztán az általános iskola alatt költöztünk. Kinéztük Csömör-t, mert közel is van a nagyvároshoz és mégis nyugalommal teli légköre volt, legalábbis szüleim felmérése alapján. Így az első évem eltöltése után Pesten, bekerülhettem a „gyütt-ment”-ek csendesnek tűnő életébe.

Jó hát az is volt. Legalább egy évig. Amíg az osztályom alakulóban lévő és az életükben szintén problémákkal küzdő aprócska személyiségei nem találtak rám lassan-lassan. Mármint tudatalatti különbözőségemre. Mármint érezték, hogy másként működöm és valami titokzatos evidenciától hajtva körülbelül harmadik osztályos koromtól az általános iskola végéig masszívan buziztak le naponta többször. Részben ennek is köszönhető, hogy matekból az emelt szintű csoportba kerültem, kivételesen jól és gyorsan tudtam ugyanis számolni e jelzők sorát…

Emlékszem, hogy egyszer, talán hatodikos koromban, megrajzoltam Föld Anyát. Egy szép, szőke nőt, akinek a lábai gyökérként formázták meg a Földet. Na jó, nem kizárt, hogy a líraiság kedvéért kicsit kiegészíti az emlékező tehetségem ezt a képet, de a lényeg, hogy egy női alakot rajzoltam, ami nagyon tetszett. Egész jó lett, meg is mutattam anyáéknak, ha jól emlékszem megdicsérték, valami csodálkozásra emlékszem, vagy arra, hogy annak jeleit éreztem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Nekik adtam. Nem tudom, már merre lehet.

Amire viszont elég élesen emlékszem, hogy szerettem félévente kivenni egy-két hét „szabit”, hogy a nagy betegségben egyedül lehessek otthon. Csendben. Nyugalomban. Azokat a napokat, ha visszaidézem, még mindig jó érzés tölt el. Ekkor, amint reggel mindenki elment, odasomfordáltam a gardróbhoz és szépen lassan, zoknikkal kitömve a ciciknél, fel-felpróbálgattam anya ruháit, szoknyákat, felsőket, cipőket, ilyesmiket. Valami definiálhatatlan benső, mélyen dobogó öröm lepett el ilyenkor. Nézegettem magam sokat a tükörben. Játszottam a számítógépen lány ruhában, illetve, gyakorlatilag a tükör előtti illegést-billegést leszámítva, pont az volt a nagy dolog, hogy mindent ugyanúgy csinálok, mint ahogy alapból is tenném. Járkáltam fel-alá, tévét néztem, énekelgettem magamban (na, ezt például egészen pici korom óta a mai napig szeretem csinálni), megfőztem a főtt krumplit meg a virslit, meg behoztam a háztartási kekszet és eszegettem egész nap. Jaj, de jó napok is voltak!

Aztán, amikor csak egy aprócska jelét láttam annak, hogy valaki megérkezett, azonnal eszeveszetten tekertem be a szobámba. Ha csak egy árnyat is megláttam, ha kulcsot hallottam csörögni, nagykaput görögni a vas sínjében, vagy a garázs nagy ajtaját felgördülni, mikor felhúzzák, megvolt a rövidke szívinfarktus és a futás a biztos helyre, a szobámba. Utána meg a totózás, hogy mégis hogy csempésszem vissza anya ruháit a helyükre........

Ennyit mára, Mara.

Ennyit mára.