„Tört béklyóit levetette

s megpihent a rab.

S annyi kín után a mélyben

végül ő lett boldogabb.”

Középiskola harmadik évében írtam ezeket a sorokat. Egy olyan fiktív versben volt idézet, amelyben azt ecseteltem (de persze minden tisztelet mellett), hogy miként válik valaki, aki Kossuth-díjas, érdemes művész, élete végén már csak a „csontjait osztogató” és fény nélküli, a tehetségét, erejét immár inkább nélkülöző szelleme régi önmagának. Jaj, mennyi Radnótit olvastam én általános iskola végétől kezdve középiskola eleje,- közepéig. Rengeteget. Imádtam a stílusát, a kitartását, azt, hogy a legnagyobb veszélyben és kínban is ember és mindemellett igazi költő tudott maradni. Hangosan olvastam itthon a szobámban az eclogákat, a razglednicákat, a szerelmes verseit, a játékát csak néha a szavakkal és azt a rém bizarr igazságát, hogy igen, a legnagyobb, legjobban rohadó világról is lehet hexameterben verselni és nem feladni és rettegve, csak az életért könyörögni. Amit a költészetről megtanultam, minthogy eszelősen lusta vagyok olvasás tekintetében, az nagyrészt tőle, Aranytól és Adytól van. De igazából lehet bármilyen hatalmasakat is mondani egy-egy már elment csodáról, talán inkább az, az igazi tisztelgés az értékük előtt, ha megértjük mennyire ugyanolyan emberek is voltak, mint mi, néhol persze, lényegesen veszedelmesebb korokban és, ha nem tanulunk tőlük, hanem igazán megérezzük őket.

Úgy érzem, éreztem Radnótit. Rengeteget sírtam a versein. Úgy éreztem a gyermeki lényemmel, hogy teljesen bele tudok helyezkedni abba, amit érzett. Ma már tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen, amit átélt, azt senki fiának, lányának, soha nem kívánnánk. Mégis valahogy tudtam mi van a sorokban, noha kicsi voltam és nem értettem, de éreztem. Mikor belegondolok „felnőttebb” fejjel, látom, hogy a fájdalmam odabenn kifejezésre jutott, terepet kapott általa. A szavak megvoltak, a ritmus is, ami pici gyermekkoromtól odabenn az enyém, de minden, ami kellett. Radnóti vezette a szívem, ami sírt, hogy önmaga lehessen.

Ekkor kezdtem el írogatni verseket. Volt valami furcsa abban, ahogy nekiláttam ennek. Nálam a kezdetektől ott volt a „halál” témája. Mondhatnám, hogy Radnóti miatt, de ő „csak” megmutatta, milyen brutális érzelmi tartalommal bír. Áradt belőlem ez, sokat foglalkoztatott. Nagyon hamar ment el anyai ágról a nagymamám, illetve az ő férje, anya nevelőapja. Azt hiszem emiatt éreztem meg olyan hamar, mit is jelent. De különösen érzékeny és nyitott voltam rá, talán az ő haláluk után volt már, hogy többször is megrengetett a haláltudat.

Van egy olyan emlékem, hogy fekszem a veresegyházi telkünkön a nagy dunyhák közt, majd elveszve, és a ferde tető ablakán át nézem az eget és belém hasít valami egészen mélyről jövő rettegés, gyomorfélelem. Micsoda szó, gyomorfélelem. De talán egész pontos. Ez az élesen vágó fájdalom, ami a félszből táplálkozik és odabenn lenyelt késként csúszik egyre mélyebbre. A halált így éreztem én, borzongatóan, ahogy egy-egy tized másodpercre belegondoltam, beleéreztem mit jelenhet a semmi, és hogy az eljön és biztosan eljön. Mintha a sejtjeim egyenként arra az egyetlen tized másodpercre sikoltottak volna. Valami ilyesmi járt át, a gyomromból indulva, de hirtelen az egész testemen végigfutó borzongásba torkollva. De erről sem beszéltem senkinek. Ne kérdezze senki, hogy miért? Egészen pontosan ötletem sincs.

De inkább vissza az előző szálra, azokhoz, akik elmentek és közöttük is anya nevelőapjához. Ez a nevelőapa mókás fickó volt. Festő, de saját elképzelése kevés volt témaválasztás tekintetében. Viszont jó érzékkel vásárolt képeslapokat, melyeket megfestett, egyébként kifejezett akkurátusan és stílusosan, de olyan igazán saját dolga nem volt. Utólag hallottam csak róla azt a jellemrajzot, miszerint ő rendszeresen játszotta a zebrán, hogy vak, ezzel mintegy „szivatva” az autósok sorát. Ő jól szórakozott, az emberek meg nem mertek semmit szólni. Bohókás egy pali lehetett. Anya csak „hülye Zsuppán”-nak hívja azóta is. Nos, ő volt, aki először elment kettejük közül, majd nem sokra rá a Mama. Ekkor még pici voltam, nagyon kicsi, húgom sem volt még, nagyjából 5-6 éves lehettem.

Arra emlékszem, hogy anya kivolt. Nagyon. Sokat sírt persze, de érthető is, ha valaki elveszíti az édesanyját. Viszont én nem tudom bennem mi zajlott akkor, hogy miért is csináltam, de pont azért, mert ő sokat sírt, én is sokat sírtam vele. Egy gyerek gondolom így reagál, ha anyát sírni látja. Mostanság azt tippelem néha, hogy azért sírtam vele, néha még sokkal jobban és többet, hogy velem foglalkozzon talán és ne eméssze magát. Nem tudom. Nekem is hiányzott a Mama, de még a „hülye Zsuppán”-t is nagyon megsirattam. Azt érzem, hogy őt mostanában rettentőn kedvelném. Vagy a fene tudja, talán engem is idegesítene, ahogy anyát. Na, mindegy.

Szóval anya kivolt. Arra emlékszem, hogy egy este, mikor épp megint rám jött a síró roham, apa az egyik pillanatban megunta és bevágva a hűtőajtót, rám kiáltott, hogy most már hagyjam abba. Nem működött, ehh, na, vajon miért… De ez az emlék eléggé belém égett. Anya ott valahogy megnyugtatott. Elmentünk aludni és ennyi. Utána már nem emlékszem mik voltak ezzel kapcsolatban. Volt még pár hasonló, meglepő dolog apa részéről, de most azokat hagyjuk, mert így is „dög” hosszú ez a bejegyzés és a kedves olvasó már elhalálozik a nagy unalomban.

Visszakanyarodva a versekhez és Radnótihoz. Szóval azt hiszem a verseken keresztül vezettem le minden „feszkómat”. Az már külön meglepetés a dologban, hogy volt egy csomó ember, aki azt állította nagy bizonyossággal, hogy van tehetségem is ehhez. Nos, az Úr tévedhetetlen, azt mondják, de örülök, ha valakinek tetszenek az irományaim.

Nos, ennyi ezek története.

Íme egy festménye a "hülye Zsuppán"-nak, ami most is az ágyam felett lóg a falon.