(Nem is tudom, miként folytassam…

Olyan egyszerűnek tűnik, hogy hát bele-belebújtam anya ruháiba és boldog voltam tőle és ennyi, de igazán mégsem volt annyira az.

Most így, a mai eszemmel, azon morfondírozom sokat, hogy miért is volt olyan nehéz elmondani, mit érzek, miért tartott ilyen sokáig. Valójában azt hiszem, kétszer futottam neki, de mindkétszer össze-vissza zavarodva odabenn azzal kapcsolatban, hogy mit is mondjak, mondhatok el itthon. Itthon? Minden ellenérzetet nélkülözve, az itthon anyát jelentette inkább, valamiért az egy percig sem fogalmazódott meg bennem, hogy apának bármilyen szinten beszélni merjek róla.

                Nem könnyű erről beszélni egyébként (minő meglepetés), egyszerűen túl sok a tényező és túl sok olyan dolog van, amit nem értettem meg még. Csak mostanában kezdtem el, például, igazán felismerni azokat a viselkedési mintákat, amelyek valószínűleg, ha nem is egészében, de részint biztosan felelhetnek ezért, vagyis azért, hogy borzasztó nehezen nyíltam meg itthon. És csak mostanában kezdek el ráeszmélni mennyire hihetetlenül nem voltam sosem az itthoniakhoz hasonló mentalitású, viselkedésű, de még testfelépítésű sem. Csak a nem múló, monoton akarás dolgozott majd húsz éven át idebenn, hogy beilleszkedjek közéjük. De végül is nem sikerült, ami jó hír, tekintve, hogy ha végül az nyer, akkor mínusz egy Tamás, de nem plusz egy Mara tipegne fel-alá a magyar sztyeppéken mostanra.)

Az általános iskola alatt volt egy, ha úgy tetszik, „főellenségem”. A legjobb videójátékokban kifejezetten nagy életponttal és támadóerővel látnák el ezt a karaktert, és ezernyi aprólékosan átgondolt stratégiai lépés kellene, mire valamelyest le lehetne „szedni”. Persze, valószínű, hogy mindenkinek van, vagy volt valahol, általánosban, középiskolában vagy egyetemen, na vagy épp mostanság a munkahelyén ilyesféle embere, aki egyértelműen, mintha csak őt tudná ba***gatni.

Ilyen volt nekem az egyik osztálytársam, nevezzük B.N.-nek. Bár a mai napig kicsit összerándul a gyomrom, ha csak megpillantom, most már azért könnyebb a dolog egy gondolattal, hiszen én irányíthatom, hogy mikor és hogyan akarok vele beszélni, tehát soha és semmikor. Ez az akkor még gyermeki lélek volt a felelős a már említett „buzizásért”. Persze, végiggondolva az ő életútját és azt, hogy mik érték őt akkoriban odahaza, kicsit jobban megértem a hátterét, de valahogy ez mégsem nyugtat meg, hogy őszinte legyek.

Most akkor elmesélek egy sztorit. Egy számomra nagyon kellemetlent, mert az itthoniakkal sem lehetett, legalábbis úgy éreztem nem lehet megosztani. Tizenhárom lehettem, és a folytonos jelző aggatási mesterség egészen addig evolvált, hogy ez a bizonyos osztálytársam, a néhány mellé verődött bólogató barom társaságában azt kezdte el mondogatni, hogy engem bizony, mikor hazamegyek, „dugogat az apám”.

Erre hagyok némi időt. Tehát a lényeg és ezt mind tudjuk, a gyermeki lélek bizony kreatív és nem egyszer tud végtelenül gonosz lenni. De ennyi év távlatából visszatekintve az, hogy egészen eddig jusson az egyébként megannyi művészeti ágra természetesen kiülő kreativitás (gondolok itt székek összefirkálására, kertrongálásra, a tanárnak való visszafeleselésre), az azért így utólag meglep. Illetve az ötlet maga lep még meg. Mert miért pont ez?

Nem fokozom tovább, nyilvánvalóan nincs válasz erre a kérdésre, ahogy nagy eséllyel az említett B.N. is elfejtette már ezt a mélyen szántó, briliáns gondolatot, szidalmat. Csak hát, bevallom, szar volt. Elég sokáig volt szar, de valamiért azt éreztem, hogy nem mondatom el itthon. Valahogy vétkesnek éreztem magam. És fogalmam sincs, miért.

A történet itt még magában nem ért véget, mert ezek után jött egy olyan momentum, amit, bár el akarnék felejteni, nem nagyon sikerül. Ugyanis a nagy lelki viszontagságok közepette történt egyszer, egy hétköznap késő délutánján, mikor már majdnem kiült a sötét épp mindenre, hogy az egyik cigány osztálytársammal, akit természetesen nyíltan cigányoztak és bántottak nap, mint nap, bicikliztünk egy, a sulihoz közeli, széles utcában. Ott várt minket, vagyis inkább ezt az osztálytársamat egy negyven-ötven éves fickó. Ápolatlan volt, pár hibádzó, pár meglévő foggal és tenyerében ékszerként morzsolgatott cigarettavéggel. Valami utazó lehetett, egy lakókocsi mellett állt, nem tudom, hogy az övé volt-e, de minthogy ezek után többet nem is láttam az ürgét, azért mernék rá fogadni. Az osztálytársam, úgy tűnt, bízik benne, odatekertünk és elkezdtek beszélgetni. Arról, hogy őt bántják és, hogy ne foglalkozzon vele, mert nem tud úgy sem tenni semmit, hiába szól bárkinek, mert ő sem volt épp makulátlan gyerek és nem kaptak volna a bántók úgysem megfelelő büntetést. (Csak halkan csípem ide, hogy természetesen B.N. vezetésével kapta a savat ő is.) Ha meg kapnak valami „büntit” is, a megtorlás úgy is rosszabb lesz.

Szóval beszélgettek. Az osztálytársam és ez a valaki, de aztán rám terelődött a szó. Az osztálytársam elmondta, hogy mit terjesztenek rólam és min röhög ez a dilettáns bagázs odabenn. A pacák szépen végighallgatta a sztorit. Nem emlékszem már pontosan, csak arra, hogy az utolsó mozzanat előtt az osztálytárs már elment, valahova mennie kellett. Ott maradtam ezzel a valakivel még további két mondat erejéig. Kérdezte, hogy mit érzek az elmondottakkal kapcsolatban. Mondtam, hogy hát eléggé rosszul esik és odabenn kicsit meg is könnyeztem a dolgot, de menni akartam már. Akkor rárakta a kezét a kézfejemre egy pillanatra és egészen furcsa módon artikulálva azzal a pár lifegő fogával annyit mondott, hogy „Ugye tudod, hogy hozzám ide bármikor jöhetsz beszélgetni, ha akarsz.” Nekem ennyi elég volt. Megköszöntem, mert azt tudtam, hogy azt kell, és nagyon gyorsan, tiszta erőmből tekertem messze el tőle, ahogy csak bírtam. Szorítottam a kormányt és odabenn sikítani akartam…

Csak ahogy most ezeket a szavakat leírom, jut eszembe mennyire nagyon megijedtem akkor és azt hiszem végül pityeregtem is egy sort hazáig. Ajj! Nem volt jó…

Nem akartam vele foglalkozni és csak most ugrott be újra, ahogy belekezdtem az általános iskolai szekálásomra való visszaemlékezésbe. Nem kérdeztem meg utólag az osztálytársamat, hogy ki volt az az ember. Jobb volt ez így, legalábbis így gondoltam.

Én csak nem akartam többet róla beszélni…