Maga a halál természeténél fogva mindig is ijesztően kézzel fogható volt számomra már egészen kicsiny gyermekkorom óta. Hamar elvesztettem nagyszüleimet, apaági nagypapám jóval születésem előtt elment, anya szülei sem maradtak sajnos sokáig. Mind a nagymamám, mind pedig az ő párja, anya nevelőapja halálára élesen emlékszem a mai napig. Olyan kínzóan pontosan éreztem akkor, gyermekként, hogy mit is jelenthet elmenni, hogy mindkettőjüknél minden sejtem beleremegett, mikor elmondták nekem mi történt velük.

Van a halálban, a semmiben, amit képvisel, valami húst szaggatóan pontos és fizikai, valami metszően igazi, amit úgy véltem, hogy megéreztem pici gyermekként. És azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen ezzel. A mai napig előtör belőlem, mikor belegondolok, hogy milyen lehet „halottnak lenni” (akármennyire is abszurd a megfogalmazás), milyen lehet mikor, nincs semmi sem; nincs érzékelés, nincs szívverés odabenn, nincs elme, ami kérdezhetne vagy egyáltalán bármit is bárhogy feldolgozhatna. A halállal a hús a mozgásban megáll, nem tesz semmit, a reflexek működhetnek még, nő a haj kicsit, a köröm, stb., de ennyi, megáll a rendszer és nem csak, hogy megáll, totálisan tudatát veszti az addig olyan kegyetlenül és örökösen szemlélődő és élő tudat.

Aztán teltek az évek. De elfogadni nem tudtam sosem, a mai napig sem. Emlékszem, ahogy gyermekként nyugtatgattam magam; hol rángatózva az ágyamban lefekvés előtt, mintha ringatnának, hol arra gondolva, hogy igen, most ijesztő, de majd, ha ott leszek, idősen és bölcsebben, majd akkor nem ijeszt meg, hisz megértem annyira már a világ menetét, hogy tudjam, hogy nem kell félni.

Voltak próbálkozásaim, válaszaim a miértekre, hogy mi is lenne a lényeg a létben, a lényeg, ami kicsit egyensúlyozza a halál semmisségét, de hosszútávon nem tudtak meggyőzni, talán csak egy kicsit, részlegesen megnyugtatni, most is nyugodtabb vagyok, bár ki tudja, ez is csak ideig-óráig tart talán. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy élni kell és kiélni is kell magunkat. És megtapasztalni a legszínesebb lelki és testi variációkat. Tapasztalni, még, ha a sírba is jön velünk minden, de akkor is, el tudjuk majd mondani, hogy igen, az élet esszenciáját igyekeztem megélni, igyekeztem igazán élni. És persze szeretni és bízni valakiben mélyen és végtelenül. A nyugalom is egy válasz a miértre talán, a szeretet és a tapasztalás, a valóban megélt lét. Ezeket találtam eddig, ezek csitítanak le, egyelőre.

De persze az, hogy kinek mit is jelent a valóban megélt lét, az már más tészta. Nekem végül az a felismerés, hogy el kell fogadnom a tényt, hogy odabenn nő vagyok és eszerint cselekedni, mert, ha nem teszem, sosem leszek annyira szabad, hogy igazán meg tudjam tapasztalni az élet valódiságát, hiszen magam sem lettem volna sosem valódi, sőt talán, nem is lettem volna sokáig. Ez pont egy speciális eset, mindenesetre arra bíztatok mindenkit, aki felteszi azt a kérdést magának, hogy mégis valóban él-e vagy csak csinálgatja a dolgát és elvan, hogy keresse meg azt a pontot az életében, amikor egy pillanatra megremegett, de úgy igazán, odabenn mindene. Azt, amikor erre a remegésre nem adott választ, mert az lesz az a pont, ahonnan kiindulva fény derül majd a lelke igazi alakjára és arra, hogy mitől lesz teljes, szabad és igazán őszinte saját magához, hiszen, ahogy én megértettem, ez lehet a kulcs a lét valóban megéléséhez.

Viszont kanyarodjunk most kicsit vissza a fehér után a feketéhez. Nyílván nem fogom tudni most megfejteni itt, nagy elméletgyártó hangulatomban a halált magát. De ez az írás valahogy mégiscsak nekem szól, megnyugtatni hivatott ismét, elgondolkodni ezen a végponton, vagy, hogy is nevezzem, úgy is pontatlan leszek. És nem furcsa ez? A halál pontos, ahogy már korábban itt írtam, mesterien következetes, nem mérlegel, hanem jön, amikor ő úgy dönt, nem visszakozik, hanem megtörténik megingathatatlanul. Ámen. Sorolhatnék megannyi elcsépelt, kusza képet még róla, de mégsem vagyok beljebb, hiába a nagy nekifutásom a felvezető bekezdésben.

Valahogy nincs viszonyulásunk a halálhoz, mármint olyan értelemben, hogy egyszerűen nem tudunk lényegi kérdést feltenni vele kapcsolatban. Nincs kérdés. Olyan, mint valami számunkra definiálhatatlan fenomén, mintha a megismerés negáltja lenne. És igen, persze, leírhatjuk biológiai vagy fizikai aspektusból, vagy jöhetnek a humbugok a vallások miszticizmusából, de ezekkel sem leszünk beljebb. Mert mélyen odabenn vajon megnyugtatják-e ezek az embert, aki felteszi a kérdést, hogy „mégis mi lesz velem, ha már nem leszek?”. Véleményem szerint nem, persze korlátozottak a lehetőségeim, nem látok bele mindenki fejébe, csak magamból kiindulva mondom ezt. Egyszóval gyakorlatilag nincs semmink sem a semmiről, a halálról. Megszámlálhatatlan teóriánk az van, én is gyárthatnék egyet, ami akár még meggyőzően is hathat, de ettől még sehova sem vezet, és nem visz közelebb a megértéshez, már, ha lehetséges az egyáltalán.

De már kora serdülő koromban is nyilvánvaló volt ez számomra. Talán ezért is fordultam inkább abba az irányba, hogy a létet valahogy jobban megértsem. „Ismerd meg önmagad.”, tényleg működik természetesen az ókori bölcsesség, csak mégis, a halál kapcsán nem tudok megnyugodni teljesen még, ha kicsit jobban is megismertem önmagam. De talán ez a mondat is csak az életre gyógyír és nem a halálra. Félre ne értsen senki, nem elkerülni akarom az elkerülhetetlent (bár lehet, hogy megpróbálnám megtenni, ha lehetne), csak valahogy kibékülni vele, azáltal, hogy megismerem.

És ismét egy körben forgó gondolatmenetbe kerültem bele. Szeretném megismerni a halált, de mégis érzem, hogy nincsenek kérdések és eszköz arra, hogy megismerjem. És ez az, kedves olvasó, a paradoxon, ami már évek óta mar, hogy valahogy úgy érzem, hogy mintha valami olyan dolgot akarnánk megismerni, mi, kérdéseket feltevő emberek, amit egész egyszerűen a saját dimenziónk, világunk korlátoltsága miatt nem lehet. Feltesszük a kérdést, hogy mégis hova lesz a tudat? Sehova, fizikai alapon szűnik meg a tudat, nincs, ami szolgálja, így köddé válik. És pont ez kérdezzük, hogy mégis milyen, ha nincs? Mit takar ez? Hol vagyok akkor? Ezer buta kérdés. Ha nem vagy, nem tudod realizálni, hogy nem vagy, nem vagy sehol, a tested rohad valahol ugyan, de ennyi, semmi más nincs. És mégis. Az akaratom nem akarja megengedni, hogy elfogadjam, hogy ilyen szimplán törlődöm a mindenségből látszólag (és jöhet be mégis a vallás igazsága, vagy fene tudja). És mégsem tudok értelmesen kérdezni, mert nincs mód rá, csak a felszínes görcsölés. Ez a paradoxon, mert mindig van feljebb. Az ég, a csillagok, galaxisok, galaxis halmazok, maga a világegyetem, végtelen univerzumok, stb. még nagyobbra tágítva a megismerés hálóját látszólag végtelenül. Hát pont a halál lenne ilyen éles és szilárd és megkérdőjelezhetetlen? Az élet valóban megismételhetetlen? Hogy lehet, hogy az életen belül végtelenül megismerünk, de a halál folyton megálljt parancsol. És még, ha ki is tudnánk védeni és halhatatlanok lennék is, akkor sem kerülnénk közelebb hozzá, mert nem evilági.

Hát, azt hiszem, ettől most nem nyugodtam meg. Mindenesetre beljebb sem lettem, de legalább valamiféle ez irányú feszültség most biztosan lement. Ámen.