Maga a halál természeténél fogva mindig is ijesztően kézzel fogható volt számomra már egészen kicsiny gyermekkorom óta. Hamar elvesztettem nagyszüleimet, apaági nagypapám jóval születésem előtt elment, anya szülei sem maradtak sajnos sokáig. Mind a nagymamám, mind pedig az ő párja, anya nevelőapja halálára élesen emlékszem a mai napig. Olyan kínzóan pontosan éreztem akkor, gyermekként, hogy mit is jelenthet elmenni, hogy mindkettőjüknél minden sejtem beleremegett, mikor elmondták nekem mi történt velük.

Van a halálban, a semmiben, amit képvisel, valami húst szaggatóan pontos és fizikai, valami metszően igazi, amit úgy véltem, hogy megéreztem pici gyermekként. És azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen ezzel. A mai napig előtör belőlem, mikor belegondolok, hogy milyen lehet „halottnak lenni” (akármennyire is abszurd a megfogalmazás), milyen lehet mikor, nincs semmi sem; nincs érzékelés, nincs szívverés odabenn, nincs elme, ami kérdezhetne vagy egyáltalán bármit is bárhogy feldolgozhatna. A halállal a hús a mozgásban megáll, nem tesz semmit, a reflexek működhetnek még, nő a haj kicsit, a köröm, stb., de ennyi, megáll a rendszer és nem csak, hogy megáll, totálisan tudatát veszti az addig olyan kegyetlenül és örökösen szemlélődő és élő tudat.

Aztán teltek az évek. De elfogadni nem tudtam sosem, a mai napig sem. Emlékszem, ahogy gyermekként nyugtatgattam magam; hol rángatózva az ágyamban lefekvés előtt, mintha ringatnának, hol arra gondolva, hogy igen, most ijesztő, de majd, ha ott leszek, idősen és bölcsebben, majd akkor nem ijeszt meg, hisz megértem annyira már a világ menetét, hogy tudjam, hogy nem kell félni.

Voltak próbálkozásaim, válaszaim a miértekre, hogy mi is lenne a lényeg a létben, a lényeg, ami kicsit egyensúlyozza a halál semmisségét, de hosszútávon nem tudtak meggyőzni, talán csak egy kicsit, részlegesen megnyugtatni, most is nyugodtabb vagyok, bár ki tudja, ez is csak ideig-óráig tart talán. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy élni kell és kiélni is kell magunkat. És megtapasztalni a legszínesebb lelki és testi variációkat. Tapasztalni, még, ha a sírba is jön velünk minden, de akkor is, el tudjuk majd mondani, hogy igen, az élet esszenciáját igyekeztem megélni, igyekeztem igazán élni. És persze szeretni és bízni valakiben mélyen és végtelenül. A nyugalom is egy válasz a miértre talán, a szeretet és a tapasztalás, a valóban megélt lét. Ezeket találtam eddig, ezek csitítanak le, egyelőre.

De persze az, hogy kinek mit is jelent a valóban megélt lét, az már más tészta. Nekem végül az a felismerés, hogy el kell fogadnom a tényt, hogy odabenn nő vagyok és eszerint cselekedni, mert, ha nem teszem, sosem leszek annyira szabad, hogy igazán meg tudjam tapasztalni az élet valódiságát, hiszen magam sem lettem volna sosem valódi, sőt talán, nem is lettem volna sokáig. Ez pont egy speciális eset, mindenesetre arra bíztatok mindenkit, aki felteszi azt a kérdést magának, hogy mégis valóban él-e vagy csak csinálgatja a dolgát és elvan, hogy keresse meg azt a pontot az életében, amikor egy pillanatra megremegett, de úgy igazán, odabenn mindene. Azt, amikor erre a remegésre nem adott választ, mert az lesz az a pont, ahonnan kiindulva fény derül majd a lelke igazi alakjára és arra, hogy mitől lesz teljes, szabad és igazán őszinte saját magához, hiszen, ahogy én megértettem, ez lehet a kulcs a lét valóban megéléséhez.

Viszont kanyarodjunk most kicsit vissza a fehér után a feketéhez. Nyílván nem fogom tudni most megfejteni itt, nagy elméletgyártó hangulatomban a halált magát. De ez az írás valahogy mégiscsak nekem szól, megnyugtatni hivatott ismét, elgondolkodni ezen a végponton, vagy, hogy is nevezzem, úgy is pontatlan leszek. És nem furcsa ez? A halál pontos, ahogy már korábban itt írtam, mesterien következetes, nem mérlegel, hanem jön, amikor ő úgy dönt, nem visszakozik, hanem megtörténik megingathatatlanul. Ámen. Sorolhatnék megannyi elcsépelt, kusza képet még róla, de mégsem vagyok beljebb, hiába a nagy nekifutásom a felvezető bekezdésben.

Valahogy nincs viszonyulásunk a halálhoz, mármint olyan értelemben, hogy egyszerűen nem tudunk lényegi kérdést feltenni vele kapcsolatban. Nincs kérdés. Olyan, mint valami számunkra definiálhatatlan fenomén, mintha a megismerés negáltja lenne. És igen, persze, leírhatjuk biológiai vagy fizikai aspektusból, vagy jöhetnek a humbugok a vallások miszticizmusából, de ezekkel sem leszünk beljebb. Mert mélyen odabenn vajon megnyugtatják-e ezek az embert, aki felteszi a kérdést, hogy „mégis mi lesz velem, ha már nem leszek?”. Véleményem szerint nem, persze korlátozottak a lehetőségeim, nem látok bele mindenki fejébe, csak magamból kiindulva mondom ezt. Egyszóval gyakorlatilag nincs semmink sem a semmiről, a halálról. Megszámlálhatatlan teóriánk az van, én is gyárthatnék egyet, ami akár még meggyőzően is hathat, de ettől még sehova sem vezet, és nem visz közelebb a megértéshez, már, ha lehetséges az egyáltalán.

De már kora serdülő koromban is nyilvánvaló volt ez számomra. Talán ezért is fordultam inkább abba az irányba, hogy a létet valahogy jobban megértsem. „Ismerd meg önmagad.”, tényleg működik természetesen az ókori bölcsesség, csak mégis, a halál kapcsán nem tudok megnyugodni teljesen még, ha kicsit jobban is megismertem önmagam. De talán ez a mondat is csak az életre gyógyír és nem a halálra. Félre ne értsen senki, nem elkerülni akarom az elkerülhetetlent (bár lehet, hogy megpróbálnám megtenni, ha lehetne), csak valahogy kibékülni vele, azáltal, hogy megismerem.

És ismét egy körben forgó gondolatmenetbe kerültem bele. Szeretném megismerni a halált, de mégis érzem, hogy nincsenek kérdések és eszköz arra, hogy megismerjem. És ez az, kedves olvasó, a paradoxon, ami már évek óta mar, hogy valahogy úgy érzem, hogy mintha valami olyan dolgot akarnánk megismerni, mi, kérdéseket feltevő emberek, amit egész egyszerűen a saját dimenziónk, világunk korlátoltsága miatt nem lehet. Feltesszük a kérdést, hogy mégis hova lesz a tudat? Sehova, fizikai alapon szűnik meg a tudat, nincs, ami szolgálja, így köddé válik. És pont ez kérdezzük, hogy mégis milyen, ha nincs? Mit takar ez? Hol vagyok akkor? Ezer buta kérdés. Ha nem vagy, nem tudod realizálni, hogy nem vagy, nem vagy sehol, a tested rohad valahol ugyan, de ennyi, semmi más nincs. És mégis. Az akaratom nem akarja megengedni, hogy elfogadjam, hogy ilyen szimplán törlődöm a mindenségből látszólag (és jöhet be mégis a vallás igazsága, vagy fene tudja). És mégsem tudok értelmesen kérdezni, mert nincs mód rá, csak a felszínes görcsölés. Ez a paradoxon, mert mindig van feljebb. Az ég, a csillagok, galaxisok, galaxis halmazok, maga a világegyetem, végtelen univerzumok, stb. még nagyobbra tágítva a megismerés hálóját látszólag végtelenül. Hát pont a halál lenne ilyen éles és szilárd és megkérdőjelezhetetlen? Az élet valóban megismételhetetlen? Hogy lehet, hogy az életen belül végtelenül megismerünk, de a halál folyton megálljt parancsol. És még, ha ki is tudnánk védeni és halhatatlanok lennék is, akkor sem kerülnénk közelebb hozzá, mert nem evilági.

Hát, azt hiszem, ettől most nem nyugodtam meg. Mindenesetre beljebb sem lettem, de legalább valamiféle ez irányú feszültség most biztosan lement. Ámen.

Mindenféle kényszerképzet nélkül a múltamról azért azt meg lehet talán állapítani, hogy tele van olyan motívumokkal, amiket kénytelen vagyok a tisztánlátás végett mostanság kibogarászni. Ilyen volt például az a tény, amire csak nagyon sok apró, finom szó és egy-két rendkívül okosan elhelyezett kisebb-nagyobb pofon vezetett rá az évek alatt. Mert, hogy már kora gyermekkoromtól kezdve, töredelmesen bevallom magamnak is újra meg újra, eléggé egoistán álltam a világhoz. Na, persze ez nem az a közvetlen, a másokat az adott szituációban lekezelő, pár szóval porba alázó típusa volt az egoizmusnak, hanem egyfajta csendes szemlélői, időnként odacsípő, „jobban tudom” hozzáállás.

„Én vagyok az, a tökéletes szemlélő,

múltnak és jelennek nagy tanulmányozója.”

 Ezek a sorok magamtól teljesen belém égtek. Valamikor a középiskola közepén írhattam az egyik verspróbálkozásban. Ma ezt a két sort úgy élem meg, mint azt a metaforikus értelemben vett méretes ……………………… (ezt a részt az olvasó kénye-kedve szerint kiegészítheti), amire a viselkedésemből rám nézve páran következtethettek. Én, innen, fentről személelem a lenn folyton pergő világot, benne az emberekkel, akik cselekszenek úgy, ahogy és élik az életüket és én a „tökéletes szemlélő”, aki mindent pontosan lát, én majd esetleg megmondom mi a helyzet. Gyönyörű volt…

                Csak, hogy nem álltam meg itt és szinte kényszeresen igyekeztem először magamban, aztán mások előtt is kinyilvánítani a véleményemet apró fricskákba foglalva. Viccesek voltak egyébként. Legalábbis nekem sokszor tetszettek sajnos. Az alap képességem, hogy egész pontosan és élesen tudok néha leírni valamit, az kijött, csak hát rohadtul bántottam ezzel olyan embereket, akik legalább annyira nem is érdemelték volna ezt meg. Ma már szánalmasnak érzem ezt és mélységesen sajnálom azt, akire valami frappáns fricskát aggattam és ezzel megszégyenítettem őt emberek előtt. Legyen is itt egy aprócska megálló. Szóval bocsánat, amiért ez voltam, egy kis genyó, egy „jófejkedő gyökér”, aki bár nem érezte attól jól magát, hogy ártott másoknak, mégsem szabott határt ennek. Idióta voltam. Elnézést kérek érte.

                Na, most igyekszem folytatni a gondolatmentet, bár tényleg bocs.

                Sokat kutattam, hogy mégis mi a fene teremtette meg bennem ezt a fajta bunkó és enyhén lenéző hozzáállást, mígnem részint rátaláltam. Persze magamban. Marában, mert Mara kivolt, én voltam ki odabenn. Mikor úgy nősz fel, hogy tudat alatt érzed, hogy mindenki „rendben” van, minden valahogy megy az útján és tudja az útját, az irányokat, a rendszert ismeri és használja és látszólag érti, és te mégis odabenn érzed, hogy valami egyáltalán nem stimmel, mert te az égvilágon semmit sem érzel ebből, vagyis abból, hogy mit, mikor és hogyan kell csinálni, nos, akkor reagálsz valahogy.  Persze nem kell ehhez transszexuálisnak lenni, de nálam ez így jött ki.

Mérges voltam. Körülöttem a tengernyi ember a tudatosság „látszatával”, mert hát ma már mindenki megy és csinálja és csinálja és megy és nagyon tudatos és pontos és jól látja és igaza van és magabiztos (és hirtelen kipukkad és meghal, de ezt akkor még nem láttam). Szóval mentek az emberek és tudták mit akarnak. És néztem a nőket, ahogy cseperedtem, vágytam arra, hogy olyan legyek, mint ők napról-napra jobban. Vártam a tavaszt, hiszen olyankor az ifjú lányok annyira tiszták és szinte sugárzanak és csodák és borzasztóan sírtam odabenn, hogy mi a baj, hogy én ezt nem tudom megélni. Én is vágytam arra, hogy csak legyek. Tisztán önmagam. Emlékszem, arról álmodtam, hogy egyik nap úgy ébredek, hogy nő vagyok. Sokszor mondogattam ezt lefekvés előtt, kívántam, vártam rá, de persze tudtam, hogy nem lehet, de mégis mindig kívántam. Egy idő után már mindegy is volt miként, ahogy telt az idő, már az volt a kívánság, hogy mindegy milyen testben, csak had legyek nő és arra gondoltam, hogy ha most elillanna az életemből hirtelen 50-60 év és egy idős hölgy testében ébrednék, egy néni lennék, basszus, én akkor is boldog lennék. Csak hadd legyen.

                De nem lett, így maradt a beilleszkedés, mert otthon ezt nem mertem mondani. Mármint, hogy nekem ilyen gondolataim voltak és csak manapság jövök rá, hogy jól tettem, mert nem is lehetett volna. Szóval beilleszkedtem, egy jószívű „pöcs” voltam. Ámen. Legalábbis sok esetben. Ezt a szerepkört vettem fel fiúként, kényelmes volt, biztonságos… És, ha te „oltasz, téged nem oltanak”. Gondolom ilyesmi lehetett a benső hitvallásom. A legszörnyűbb igazából, hogy egy olyan környezetben erősödött ez jobban fel, ahol pont végtelenül értékes emberek vettek körül. Ez volt a középiskola. Minden osztálytársam érdekes és izgalmas karakter volt, csak ezt nem mindig vettem észre, mert magammal voltam elfoglalva. Egy önző kis „genyó” voltam. Ugyanez a helyzet a tanáraimmal. Az első egy-két évben az osztályfőnökömet sem szerettem, aztán valami nagy változás állt be és onnantól kezdve mégis sokkal közelebb álltam hozzá is, pedig mennyi minden tanulhattam volna tőle is.

 Csak manapság ismerem fel azt a dolgot is, hogy jajj, mennyivel többet és jobbat lehetett volna kihozni az középiskolai évekből. És most nem a tanulásról beszélek. Hanem emberileg. Ha egy kicsivel nyitottabb és kevésbé vak és védekező és egoista lettem volna (najó, valójában, ha sokkal kevésbé lettem volna ilyen), akkor annyival előrébb lennék most. De nem szabad ilyet mondani. Minden úgy történik, ahogy történnie kell.

….

Folyt. köv.

„Tört béklyóit levetette

s megpihent a rab.

S annyi kín után a mélyben

végül ő lett boldogabb.”

Középiskola harmadik évében írtam ezeket a sorokat. Egy olyan fiktív versben volt idézet, amelyben azt ecseteltem (de persze minden tisztelet mellett), hogy miként válik valaki, aki Kossuth-díjas, érdemes művész, élete végén már csak a „csontjait osztogató” és fény nélküli, a tehetségét, erejét immár inkább nélkülöző szelleme régi önmagának. Jaj, mennyi Radnótit olvastam én általános iskola végétől kezdve középiskola eleje,- közepéig. Rengeteget. Imádtam a stílusát, a kitartását, azt, hogy a legnagyobb veszélyben és kínban is ember és mindemellett igazi költő tudott maradni. Hangosan olvastam itthon a szobámban az eclogákat, a razglednicákat, a szerelmes verseit, a játékát csak néha a szavakkal és azt a rém bizarr igazságát, hogy igen, a legnagyobb, legjobban rohadó világról is lehet hexameterben verselni és nem feladni és rettegve, csak az életért könyörögni. Amit a költészetről megtanultam, minthogy eszelősen lusta vagyok olvasás tekintetében, az nagyrészt tőle, Aranytól és Adytól van. De igazából lehet bármilyen hatalmasakat is mondani egy-egy már elment csodáról, talán inkább az, az igazi tisztelgés az értékük előtt, ha megértjük mennyire ugyanolyan emberek is voltak, mint mi, néhol persze, lényegesen veszedelmesebb korokban és, ha nem tanulunk tőlük, hanem igazán megérezzük őket.

Úgy érzem, éreztem Radnótit. Rengeteget sírtam a versein. Úgy éreztem a gyermeki lényemmel, hogy teljesen bele tudok helyezkedni abba, amit érzett. Ma már tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen, amit átélt, azt senki fiának, lányának, soha nem kívánnánk. Mégis valahogy tudtam mi van a sorokban, noha kicsi voltam és nem értettem, de éreztem. Mikor belegondolok „felnőttebb” fejjel, látom, hogy a fájdalmam odabenn kifejezésre jutott, terepet kapott általa. A szavak megvoltak, a ritmus is, ami pici gyermekkoromtól odabenn az enyém, de minden, ami kellett. Radnóti vezette a szívem, ami sírt, hogy önmaga lehessen.

Ekkor kezdtem el írogatni verseket. Volt valami furcsa abban, ahogy nekiláttam ennek. Nálam a kezdetektől ott volt a „halál” témája. Mondhatnám, hogy Radnóti miatt, de ő „csak” megmutatta, milyen brutális érzelmi tartalommal bír. Áradt belőlem ez, sokat foglalkoztatott. Nagyon hamar ment el anyai ágról a nagymamám, illetve az ő férje, anya nevelőapja. Azt hiszem emiatt éreztem meg olyan hamar, mit is jelent. De különösen érzékeny és nyitott voltam rá, talán az ő haláluk után volt már, hogy többször is megrengetett a haláltudat.

Van egy olyan emlékem, hogy fekszem a veresegyházi telkünkön a nagy dunyhák közt, majd elveszve, és a ferde tető ablakán át nézem az eget és belém hasít valami egészen mélyről jövő rettegés, gyomorfélelem. Micsoda szó, gyomorfélelem. De talán egész pontos. Ez az élesen vágó fájdalom, ami a félszből táplálkozik és odabenn lenyelt késként csúszik egyre mélyebbre. A halált így éreztem én, borzongatóan, ahogy egy-egy tized másodpercre belegondoltam, beleéreztem mit jelenhet a semmi, és hogy az eljön és biztosan eljön. Mintha a sejtjeim egyenként arra az egyetlen tized másodpercre sikoltottak volna. Valami ilyesmi járt át, a gyomromból indulva, de hirtelen az egész testemen végigfutó borzongásba torkollva. De erről sem beszéltem senkinek. Ne kérdezze senki, hogy miért? Egészen pontosan ötletem sincs.

De inkább vissza az előző szálra, azokhoz, akik elmentek és közöttük is anya nevelőapjához. Ez a nevelőapa mókás fickó volt. Festő, de saját elképzelése kevés volt témaválasztás tekintetében. Viszont jó érzékkel vásárolt képeslapokat, melyeket megfestett, egyébként kifejezett akkurátusan és stílusosan, de olyan igazán saját dolga nem volt. Utólag hallottam csak róla azt a jellemrajzot, miszerint ő rendszeresen játszotta a zebrán, hogy vak, ezzel mintegy „szivatva” az autósok sorát. Ő jól szórakozott, az emberek meg nem mertek semmit szólni. Bohókás egy pali lehetett. Anya csak „hülye Zsuppán”-nak hívja azóta is. Nos, ő volt, aki először elment kettejük közül, majd nem sokra rá a Mama. Ekkor még pici voltam, nagyon kicsi, húgom sem volt még, nagyjából 5-6 éves lehettem.

Arra emlékszem, hogy anya kivolt. Nagyon. Sokat sírt persze, de érthető is, ha valaki elveszíti az édesanyját. Viszont én nem tudom bennem mi zajlott akkor, hogy miért is csináltam, de pont azért, mert ő sokat sírt, én is sokat sírtam vele. Egy gyerek gondolom így reagál, ha anyát sírni látja. Mostanság azt tippelem néha, hogy azért sírtam vele, néha még sokkal jobban és többet, hogy velem foglalkozzon talán és ne eméssze magát. Nem tudom. Nekem is hiányzott a Mama, de még a „hülye Zsuppán”-t is nagyon megsirattam. Azt érzem, hogy őt mostanában rettentőn kedvelném. Vagy a fene tudja, talán engem is idegesítene, ahogy anyát. Na, mindegy.

Szóval anya kivolt. Arra emlékszem, hogy egy este, mikor épp megint rám jött a síró roham, apa az egyik pillanatban megunta és bevágva a hűtőajtót, rám kiáltott, hogy most már hagyjam abba. Nem működött, ehh, na, vajon miért… De ez az emlék eléggé belém égett. Anya ott valahogy megnyugtatott. Elmentünk aludni és ennyi. Utána már nem emlékszem mik voltak ezzel kapcsolatban. Volt még pár hasonló, meglepő dolog apa részéről, de most azokat hagyjuk, mert így is „dög” hosszú ez a bejegyzés és a kedves olvasó már elhalálozik a nagy unalomban.

Visszakanyarodva a versekhez és Radnótihoz. Szóval azt hiszem a verseken keresztül vezettem le minden „feszkómat”. Az már külön meglepetés a dologban, hogy volt egy csomó ember, aki azt állította nagy bizonyossággal, hogy van tehetségem is ehhez. Nos, az Úr tévedhetetlen, azt mondják, de örülök, ha valakinek tetszenek az irományaim.

Nos, ennyi ezek története.

Íme egy festménye a "hülye Zsuppán"-nak, ami most is az ágyam felett lóg a falon.

(Nem is tudom, miként folytassam…

Olyan egyszerűnek tűnik, hogy hát bele-belebújtam anya ruháiba és boldog voltam tőle és ennyi, de igazán mégsem volt annyira az.

Most így, a mai eszemmel, azon morfondírozom sokat, hogy miért is volt olyan nehéz elmondani, mit érzek, miért tartott ilyen sokáig. Valójában azt hiszem, kétszer futottam neki, de mindkétszer össze-vissza zavarodva odabenn azzal kapcsolatban, hogy mit is mondjak, mondhatok el itthon. Itthon? Minden ellenérzetet nélkülözve, az itthon anyát jelentette inkább, valamiért az egy percig sem fogalmazódott meg bennem, hogy apának bármilyen szinten beszélni merjek róla.

                Nem könnyű erről beszélni egyébként (minő meglepetés), egyszerűen túl sok a tényező és túl sok olyan dolog van, amit nem értettem meg még. Csak mostanában kezdtem el, például, igazán felismerni azokat a viselkedési mintákat, amelyek valószínűleg, ha nem is egészében, de részint biztosan felelhetnek ezért, vagyis azért, hogy borzasztó nehezen nyíltam meg itthon. És csak mostanában kezdek el ráeszmélni mennyire hihetetlenül nem voltam sosem az itthoniakhoz hasonló mentalitású, viselkedésű, de még testfelépítésű sem. Csak a nem múló, monoton akarás dolgozott majd húsz éven át idebenn, hogy beilleszkedjek közéjük. De végül is nem sikerült, ami jó hír, tekintve, hogy ha végül az nyer, akkor mínusz egy Tamás, de nem plusz egy Mara tipegne fel-alá a magyar sztyeppéken mostanra.)

Az általános iskola alatt volt egy, ha úgy tetszik, „főellenségem”. A legjobb videójátékokban kifejezetten nagy életponttal és támadóerővel látnák el ezt a karaktert, és ezernyi aprólékosan átgondolt stratégiai lépés kellene, mire valamelyest le lehetne „szedni”. Persze, valószínű, hogy mindenkinek van, vagy volt valahol, általánosban, középiskolában vagy egyetemen, na vagy épp mostanság a munkahelyén ilyesféle embere, aki egyértelműen, mintha csak őt tudná ba***gatni.

Ilyen volt nekem az egyik osztálytársam, nevezzük B.N.-nek. Bár a mai napig kicsit összerándul a gyomrom, ha csak megpillantom, most már azért könnyebb a dolog egy gondolattal, hiszen én irányíthatom, hogy mikor és hogyan akarok vele beszélni, tehát soha és semmikor. Ez az akkor még gyermeki lélek volt a felelős a már említett „buzizásért”. Persze, végiggondolva az ő életútját és azt, hogy mik érték őt akkoriban odahaza, kicsit jobban megértem a hátterét, de valahogy ez mégsem nyugtat meg, hogy őszinte legyek.

Most akkor elmesélek egy sztorit. Egy számomra nagyon kellemetlent, mert az itthoniakkal sem lehetett, legalábbis úgy éreztem nem lehet megosztani. Tizenhárom lehettem, és a folytonos jelző aggatási mesterség egészen addig evolvált, hogy ez a bizonyos osztálytársam, a néhány mellé verődött bólogató barom társaságában azt kezdte el mondogatni, hogy engem bizony, mikor hazamegyek, „dugogat az apám”.

Erre hagyok némi időt. Tehát a lényeg és ezt mind tudjuk, a gyermeki lélek bizony kreatív és nem egyszer tud végtelenül gonosz lenni. De ennyi év távlatából visszatekintve az, hogy egészen eddig jusson az egyébként megannyi művészeti ágra természetesen kiülő kreativitás (gondolok itt székek összefirkálására, kertrongálásra, a tanárnak való visszafeleselésre), az azért így utólag meglep. Illetve az ötlet maga lep még meg. Mert miért pont ez?

Nem fokozom tovább, nyilvánvalóan nincs válasz erre a kérdésre, ahogy nagy eséllyel az említett B.N. is elfejtette már ezt a mélyen szántó, briliáns gondolatot, szidalmat. Csak hát, bevallom, szar volt. Elég sokáig volt szar, de valamiért azt éreztem, hogy nem mondatom el itthon. Valahogy vétkesnek éreztem magam. És fogalmam sincs, miért.

A történet itt még magában nem ért véget, mert ezek után jött egy olyan momentum, amit, bár el akarnék felejteni, nem nagyon sikerül. Ugyanis a nagy lelki viszontagságok közepette történt egyszer, egy hétköznap késő délutánján, mikor már majdnem kiült a sötét épp mindenre, hogy az egyik cigány osztálytársammal, akit természetesen nyíltan cigányoztak és bántottak nap, mint nap, bicikliztünk egy, a sulihoz közeli, széles utcában. Ott várt minket, vagyis inkább ezt az osztálytársamat egy negyven-ötven éves fickó. Ápolatlan volt, pár hibádzó, pár meglévő foggal és tenyerében ékszerként morzsolgatott cigarettavéggel. Valami utazó lehetett, egy lakókocsi mellett állt, nem tudom, hogy az övé volt-e, de minthogy ezek után többet nem is láttam az ürgét, azért mernék rá fogadni. Az osztálytársam, úgy tűnt, bízik benne, odatekertünk és elkezdtek beszélgetni. Arról, hogy őt bántják és, hogy ne foglalkozzon vele, mert nem tud úgy sem tenni semmit, hiába szól bárkinek, mert ő sem volt épp makulátlan gyerek és nem kaptak volna a bántók úgysem megfelelő büntetést. (Csak halkan csípem ide, hogy természetesen B.N. vezetésével kapta a savat ő is.) Ha meg kapnak valami „büntit” is, a megtorlás úgy is rosszabb lesz.

Szóval beszélgettek. Az osztálytársam és ez a valaki, de aztán rám terelődött a szó. Az osztálytársam elmondta, hogy mit terjesztenek rólam és min röhög ez a dilettáns bagázs odabenn. A pacák szépen végighallgatta a sztorit. Nem emlékszem már pontosan, csak arra, hogy az utolsó mozzanat előtt az osztálytárs már elment, valahova mennie kellett. Ott maradtam ezzel a valakivel még további két mondat erejéig. Kérdezte, hogy mit érzek az elmondottakkal kapcsolatban. Mondtam, hogy hát eléggé rosszul esik és odabenn kicsit meg is könnyeztem a dolgot, de menni akartam már. Akkor rárakta a kezét a kézfejemre egy pillanatra és egészen furcsa módon artikulálva azzal a pár lifegő fogával annyit mondott, hogy „Ugye tudod, hogy hozzám ide bármikor jöhetsz beszélgetni, ha akarsz.” Nekem ennyi elég volt. Megköszöntem, mert azt tudtam, hogy azt kell, és nagyon gyorsan, tiszta erőmből tekertem messze el tőle, ahogy csak bírtam. Szorítottam a kormányt és odabenn sikítani akartam…

Csak ahogy most ezeket a szavakat leírom, jut eszembe mennyire nagyon megijedtem akkor és azt hiszem végül pityeregtem is egy sort hazáig. Ajj! Nem volt jó…

Nem akartam vele foglalkozni és csak most ugrott be újra, ahogy belekezdtem az általános iskolai szekálásomra való visszaemlékezésbe. Nem kérdeztem meg utólag az osztálytársamat, hogy ki volt az az ember. Jobb volt ez így, legalábbis így gondoltam.

Én csak nem akartam többet róla beszélni…

Hogy hol kezdődik Mara „története”? Hol született és mikor? Hát nem most, de itt valahol.

 Nos, 1988. december nyolcadikán, egy csütörtöki napon, hajnalban, még talán havazott is. Nem nagyon emlékszem, micsoda meglepetés, bár gondolom világra hozásom pillanata nem is annyira fontos lényem alakulása szempontjából. Bár van, aki ezt vitatja, de talán mindegy is hogy volt, mert így lett.

Nagyjából 3-4 éves koromból vannak a legelső emlékeim arról, hogy kinek és minek érzem magam, szigorúan, sose ki nem mondva, magamnak sem. Ekkor volt, hogy először bújtam bele játékból Anya cipőibe vagy, hogy az óvodában a játék gyerekkonyhában található összes létező köténykét magamra pakolásztam, amikor csak tudtam, és minél több kötény volt rajtam, annál boldogabb voltam.

Aztán az általános iskola alatt költöztünk. Kinéztük Csömör-t, mert közel is van a nagyvároshoz és mégis nyugalommal teli légköre volt, legalábbis szüleim felmérése alapján. Így az első évem eltöltése után Pesten, bekerülhettem a „gyütt-ment”-ek csendesnek tűnő életébe.

Jó hát az is volt. Legalább egy évig. Amíg az osztályom alakulóban lévő és az életükben szintén problémákkal küzdő aprócska személyiségei nem találtak rám lassan-lassan. Mármint tudatalatti különbözőségemre. Mármint érezték, hogy másként működöm és valami titokzatos evidenciától hajtva körülbelül harmadik osztályos koromtól az általános iskola végéig masszívan buziztak le naponta többször. Részben ennek is köszönhető, hogy matekból az emelt szintű csoportba kerültem, kivételesen jól és gyorsan tudtam ugyanis számolni e jelzők sorát…

Emlékszem, hogy egyszer, talán hatodikos koromban, megrajzoltam Föld Anyát. Egy szép, szőke nőt, akinek a lábai gyökérként formázták meg a Földet. Na jó, nem kizárt, hogy a líraiság kedvéért kicsit kiegészíti az emlékező tehetségem ezt a képet, de a lényeg, hogy egy női alakot rajzoltam, ami nagyon tetszett. Egész jó lett, meg is mutattam anyáéknak, ha jól emlékszem megdicsérték, valami csodálkozásra emlékszem, vagy arra, hogy annak jeleit éreztem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Nekik adtam. Nem tudom, már merre lehet.

Amire viszont elég élesen emlékszem, hogy szerettem félévente kivenni egy-két hét „szabit”, hogy a nagy betegségben egyedül lehessek otthon. Csendben. Nyugalomban. Azokat a napokat, ha visszaidézem, még mindig jó érzés tölt el. Ekkor, amint reggel mindenki elment, odasomfordáltam a gardróbhoz és szépen lassan, zoknikkal kitömve a ciciknél, fel-felpróbálgattam anya ruháit, szoknyákat, felsőket, cipőket, ilyesmiket. Valami definiálhatatlan benső, mélyen dobogó öröm lepett el ilyenkor. Nézegettem magam sokat a tükörben. Játszottam a számítógépen lány ruhában, illetve, gyakorlatilag a tükör előtti illegést-billegést leszámítva, pont az volt a nagy dolog, hogy mindent ugyanúgy csinálok, mint ahogy alapból is tenném. Járkáltam fel-alá, tévét néztem, énekelgettem magamban (na, ezt például egészen pici korom óta a mai napig szeretem csinálni), megfőztem a főtt krumplit meg a virslit, meg behoztam a háztartási kekszet és eszegettem egész nap. Jaj, de jó napok is voltak!

Aztán, amikor csak egy aprócska jelét láttam annak, hogy valaki megérkezett, azonnal eszeveszetten tekertem be a szobámba. Ha csak egy árnyat is megláttam, ha kulcsot hallottam csörögni, nagykaput görögni a vas sínjében, vagy a garázs nagy ajtaját felgördülni, mikor felhúzzák, megvolt a rövidke szívinfarktus és a futás a biztos helyre, a szobámba. Utána meg a totózás, hogy mégis hogy csempésszem vissza anya ruháit a helyükre........

Ennyit mára, Mara.

Ennyit mára.