Mindenféle kényszerképzet nélkül a múltamról azért azt meg lehet talán állapítani, hogy tele van olyan motívumokkal, amiket kénytelen vagyok a tisztánlátás végett mostanság kibogarászni. Ilyen volt például az a tény, amire csak nagyon sok apró, finom szó és egy-két rendkívül okosan elhelyezett kisebb-nagyobb pofon vezetett rá az évek alatt. Mert, hogy már kora gyermekkoromtól kezdve, töredelmesen bevallom magamnak is újra meg újra, eléggé egoistán álltam a világhoz. Na, persze ez nem az a közvetlen, a másokat az adott szituációban lekezelő, pár szóval porba alázó típusa volt az egoizmusnak, hanem egyfajta csendes szemlélői, időnként odacsípő, „jobban tudom” hozzáállás.

„Én vagyok az, a tökéletes szemlélő,

múltnak és jelennek nagy tanulmányozója.”

 Ezek a sorok magamtól teljesen belém égtek. Valamikor a középiskola közepén írhattam az egyik verspróbálkozásban. Ma ezt a két sort úgy élem meg, mint azt a metaforikus értelemben vett méretes ……………………… (ezt a részt az olvasó kénye-kedve szerint kiegészítheti), amire a viselkedésemből rám nézve páran következtethettek. Én, innen, fentről személelem a lenn folyton pergő világot, benne az emberekkel, akik cselekszenek úgy, ahogy és élik az életüket és én a „tökéletes szemlélő”, aki mindent pontosan lát, én majd esetleg megmondom mi a helyzet. Gyönyörű volt…

                Csak, hogy nem álltam meg itt és szinte kényszeresen igyekeztem először magamban, aztán mások előtt is kinyilvánítani a véleményemet apró fricskákba foglalva. Viccesek voltak egyébként. Legalábbis nekem sokszor tetszettek sajnos. Az alap képességem, hogy egész pontosan és élesen tudok néha leírni valamit, az kijött, csak hát rohadtul bántottam ezzel olyan embereket, akik legalább annyira nem is érdemelték volna ezt meg. Ma már szánalmasnak érzem ezt és mélységesen sajnálom azt, akire valami frappáns fricskát aggattam és ezzel megszégyenítettem őt emberek előtt. Legyen is itt egy aprócska megálló. Szóval bocsánat, amiért ez voltam, egy kis genyó, egy „jófejkedő gyökér”, aki bár nem érezte attól jól magát, hogy ártott másoknak, mégsem szabott határt ennek. Idióta voltam. Elnézést kérek érte.

                Na, most igyekszem folytatni a gondolatmentet, bár tényleg bocs.

                Sokat kutattam, hogy mégis mi a fene teremtette meg bennem ezt a fajta bunkó és enyhén lenéző hozzáállást, mígnem részint rátaláltam. Persze magamban. Marában, mert Mara kivolt, én voltam ki odabenn. Mikor úgy nősz fel, hogy tudat alatt érzed, hogy mindenki „rendben” van, minden valahogy megy az útján és tudja az útját, az irányokat, a rendszert ismeri és használja és látszólag érti, és te mégis odabenn érzed, hogy valami egyáltalán nem stimmel, mert te az égvilágon semmit sem érzel ebből, vagyis abból, hogy mit, mikor és hogyan kell csinálni, nos, akkor reagálsz valahogy.  Persze nem kell ehhez transszexuálisnak lenni, de nálam ez így jött ki.

Mérges voltam. Körülöttem a tengernyi ember a tudatosság „látszatával”, mert hát ma már mindenki megy és csinálja és csinálja és megy és nagyon tudatos és pontos és jól látja és igaza van és magabiztos (és hirtelen kipukkad és meghal, de ezt akkor még nem láttam). Szóval mentek az emberek és tudták mit akarnak. És néztem a nőket, ahogy cseperedtem, vágytam arra, hogy olyan legyek, mint ők napról-napra jobban. Vártam a tavaszt, hiszen olyankor az ifjú lányok annyira tiszták és szinte sugárzanak és csodák és borzasztóan sírtam odabenn, hogy mi a baj, hogy én ezt nem tudom megélni. Én is vágytam arra, hogy csak legyek. Tisztán önmagam. Emlékszem, arról álmodtam, hogy egyik nap úgy ébredek, hogy nő vagyok. Sokszor mondogattam ezt lefekvés előtt, kívántam, vártam rá, de persze tudtam, hogy nem lehet, de mégis mindig kívántam. Egy idő után már mindegy is volt miként, ahogy telt az idő, már az volt a kívánság, hogy mindegy milyen testben, csak had legyek nő és arra gondoltam, hogy ha most elillanna az életemből hirtelen 50-60 év és egy idős hölgy testében ébrednék, egy néni lennék, basszus, én akkor is boldog lennék. Csak hadd legyen.

                De nem lett, így maradt a beilleszkedés, mert otthon ezt nem mertem mondani. Mármint, hogy nekem ilyen gondolataim voltak és csak manapság jövök rá, hogy jól tettem, mert nem is lehetett volna. Szóval beilleszkedtem, egy jószívű „pöcs” voltam. Ámen. Legalábbis sok esetben. Ezt a szerepkört vettem fel fiúként, kényelmes volt, biztonságos… És, ha te „oltasz, téged nem oltanak”. Gondolom ilyesmi lehetett a benső hitvallásom. A legszörnyűbb igazából, hogy egy olyan környezetben erősödött ez jobban fel, ahol pont végtelenül értékes emberek vettek körül. Ez volt a középiskola. Minden osztálytársam érdekes és izgalmas karakter volt, csak ezt nem mindig vettem észre, mert magammal voltam elfoglalva. Egy önző kis „genyó” voltam. Ugyanez a helyzet a tanáraimmal. Az első egy-két évben az osztályfőnökömet sem szerettem, aztán valami nagy változás állt be és onnantól kezdve mégis sokkal közelebb álltam hozzá is, pedig mennyi minden tanulhattam volna tőle is.

 Csak manapság ismerem fel azt a dolgot is, hogy jajj, mennyivel többet és jobbat lehetett volna kihozni az középiskolai évekből. És most nem a tanulásról beszélek. Hanem emberileg. Ha egy kicsivel nyitottabb és kevésbé vak és védekező és egoista lettem volna (najó, valójában, ha sokkal kevésbé lettem volna ilyen), akkor annyival előrébb lennék most. De nem szabad ilyet mondani. Minden úgy történik, ahogy történnie kell.

….

Folyt. köv.